Derek Cianfrance már a Kék Valentinnel és a Túl a fenyvesennel is bizonyította, hogy tudja milyen átlagembernek lenni. Filmjeinek (anti)hősei többnyire csupa olyan figurák, akikkel valószínűleg nagyon sok mindenben nem értenénk egyet, de konfliktusaik és kihívásaik számunkra is ismerős érzelmi és egzisztenciális problémákból fakadnak. Cianfrance legújabb filmjében, A besurranóban sem mond könyörtelen ítéletet a szereplői felett – bár azt tegyük hozzá, hogy ezúttal egy igaz történetet vett alapul a rendező. Borítékolható, hogy nem is véletlen esett erre a választása.

Jeffrey Manchester (Channing Tatum) leszerelését követően anyagi gondokkal küzd, nehezen tudja eltartani a családját, és emiatt úgy dönt, hogy kivételes megfigyelőkészségét kihasználva nekiáll kirámolni néhány gyorséttermet. Amiből aztán lett negyven. Az volt a sajátos technikája, hogy mindig a tetőn keresztül jutott be az épületbe, ugyanis ezeket az étteremláncokat többnyire egy kaptafára tervezték, és így kisebb kihívást jelentett számára megkaparintani a széf tartalmát. Ugyanakkor nem csak erről volt híres Jeffrey, hanem kedvességéről is: a legtöbb szemtanú elmondása szerint egész türelmesen és humánusan bánt a személyzettel – már ha ebben a szituációban lehet ilyet mondani. Ez azonban nem tarthatott örökké, idővel elfogták, börtönbe került, ám nem sokkal később meg is szökött… és a film valójában itt kezdődik!

Jeffrey egy játékbolt rejtett zugában húzza meg magát, miközben megpróbál új lappal indítani. Úgy belakja az áruházat, hogy még a biztonsági kamerák vezérlését is a kezébe veszi, belelát az ott dolgozók mindennapjaiba, és egyéb élelmiszer híján az M&M’s készlet teszi ki a napi harapnivalóját. Emellett azonban szembesülnie kell azzal is, hogy nem lehet mindent helyreállítani a történtek után. Nem biztos, hogy megengedheti magának, hogy lássa a gyerekeit, sőt, fennáll az esélye annak, hogy végleg le kell mondania róluk. Ennek ellenére egyre többet kimerészkedik a rejtekhelyéről, megismer új embereket, akiknek gyorsan elnyeri a szimpátiáját.

A besurranó Cianfrance korábbi alkotásaihoz képest könnyedebb hangnemet üt meg. Hangvételében is inkább hajaz egy dramedyére, mint egy szívbemarkoló drámáéra, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy elbagatellizálna bármit is. A humoros és romantikus történetszálak ellenére mindvégig ott lapul a háttérben Jeffrey drámája, aki a szemünk láttára veszti el mindazt, amit szeretett, de ezzel fordítottan arányosan nyílnak új lehetőségek az életében. Egyszerre ítéljük el, érzünk szánalmat és szorítunk Jeffreynek, sőt már-már eléri a film, hogy azt kívánjuk, bár megúszná az egészet, de Cianfrance képes egy perc alatt felrázni minket és szembesíteni a tényekkel.

Tatumhoz roppantul illik a szerep, de érdemes megemlíteni Peter Dinklage és Kirsten Dunst játékát is, akik közül előbbinek különösen jól áll az irritáló főnök karaktere. Dunst figurája – hasonlóan Jeffreyhez – szintén a mindennapi gondokkal küzdő kisember mintapéldája, de döntéseivel pont az ellentéte mindannak, amit utóbbi képvisel, ezért is izgalmas követni kettejük kapcsolatának kibontakozását.

Kijelenthető, hogy A besurranó Cianfrance legkönnyebben befogadható filmje, melyben ugyanúgy fellelhetőek a rendezőt foglalkoztató témák, mint például a kisember küzdelme, az emberi kapcsolatok törékenysége, vagy a már említett antihős-drámák. Olykor kissé mézes-mázos a körítés, de ez is Jeffrey karakterívét szolgálja, mely pont oda fut ki végeredményben, ami a történetnek kijár.

A besurranó már nézhető a magyar mozikban.