Ezúttal nem volt megtévesztő az amerikai visszhang: A hosszú menetelés valóban az egyik legjobb Stephen King adaptáció, amit nem sok választ el attól, hogy rögtön műfaji klasszikusként beszélhessünk róla. 

Noha Stephen King-re a horror királyaként szoktunk hivatkozni, bőven vannak olyan történetei, amelyek egyáltalán nem ebbe a zsánerbe sorolhatóak – hogy egy igazán ismert példát említsünk, az Állj mellém -, azt pedig szintén nem kell külön magyarázni, hogy a gyermeki psziché, annak elnyűhetetlensége és kiismerhetetlensége fontos eleme a szerző művészetének. A hosszú menetelés hasonló irányokba visz, de emellett nagyon világosan és erőteljesen beszél arról, hogy miben élünk most, és mi lehet ennek a folyamatnak a vége, ha nem kapunk észbe időben. 

A közeli jövőben járunk, az Egyesült Államok a háborúk és a gazdasági problémák miatt ismét a szakadék szélére került. Ezekben az időszakokban az embereknek egy dologra van igazán szüksége: a reményre. Ezt pedig ebben a világban egy verseny szolgáltatja a társadalomnak, a hosszú menetelés, amelyen fiatal fiúk vesznek részt, a szabály pedig rendkívül egyszerű: az nyeri meg a viadalt, aki a legtovább bírja, aki kiesik, azt többet nem látjuk, az őrnagy (Mark Hamill) pedig mindent lát. Egy ideig mindenki elfogadja a játékszabályokat, ám idővel egyértelművé válik, hogy ez a verseny más lesz, mint a többi. 

Ennek oka, hogy a társaságban több olyan fiú van, aki tisztában van ennek a lehetőségnek a kettőségével. Ray (Cooper Hoffman) hamar barátságot köt Peterrel (David Jonsson), de csatlakozik hozzájuk Hank (Ben Wang) és Art (Tut Nyot) is. A muskétások megpróbálják együtt átvészelni a nehézségeket, és a film egyik központi eleme is lesz ez a csapatdinamika. Persze e téren A hosszú menetelés beleesik a nagyobb szereplőgárdát mozgató művek csapdájába: a főszereplők hosszú ideig nem halhatnak meg, amikor igen, az szinte mindig a film egyik ikonikus pillanata. A másik oldalon ott van, hogy helyenként hirtelen megismerünk egy fiút a tömegből, követjük pár percig őt, majd hamar meg is hal. Ezekkel a problémákkal nehéz megküzdenie egy ilyen narratívának, de Francis Lawrence filmje bőven ad ennyit, ami ezt kompenzálja. 

Főként, mert azok a fiúk, akiket megismerünk, valóban remek karakterek. Ray például egy olyan főhős, akivel rendkívül könnyű azonosulni: tiszta, erkölcsös, de közben egyáltalán nem fedhetetlen, vívódik, és ő maga sem tudja, pontosan mit akar. Ezt Peter makacssága jól egyensúlyozza, főként, hogy Francis Lawrence rendező szépen helyezi el az utalásokat azzal kapcsolatban, hogy az ő múltjában is vannak bőven titkok. Ki kell emelnünk ezen a ponton a színészi alakításokat, Cooper Hoffman már a Licorice Pizzában, Paul Thomas Anderson előző filmjében bizonyította, hogy generációs tehetség, David Jonsson viszont hiába szerepelt például Az iparban, az igaz áttörés most jöhet el számára. 

A film sok egyéb mellett általuk arról is szól, hogy mi a feladata egy fiúnak, mikortól nevezhető valaki férfinek. Ami talán a legfontosabb: honnan jön a minta? Akkor  vagyunk hűek a szüleinkhez, ha ugyanazon az úton megyünk tovább, vagy épp az a fejlődés egyik ismérve, belátjuk, mit nem szabad továbbvinni? Ráadásul A hosszú menetelés már a szerkezetével, és az alaptémájával is azt üzeni, hogy a férfiaknak is szüksége van a támogató közösségre, és hogy egyáltalán nem igaz az az elterjedt nézet, hogy az érzelmeket kimutatni bűn. 

Tágabb perspektívában viszont a közéleti relevanciája is megkérdőjelezhetetlen ennek a King-adaptációnak. Könyvtárnyi irodalom van arról, hogy az autokratikus rendszerek fontos ismérve a szelepképzés: az állam a totális kontroll mellett biztosít olyan tereket, eseményeket, ahol a társadalom megélheti a frusztrációját, kiengedheti a gőzt. A menetelés ebben a világban ilyen, a karakterek között pedig izgalmasan merül fel a kérdés, hogy vajon az embernek élnie kell-e ezzel a lehetőséggel? Az egyik oldal azt mondja, egy ilyen világban minden ajtón be kell menni, míg az ellenkező álláspont azzal érvel, hogy épp ezzel legimitáljuk a rendszert. A válasz pedig… hogy nincs válasz, mindenkinek egyénileg kell felismerni, hogy számára mi fér bele, de azért a lázadást teljesen nem úszhatjuk meg. Bár a film ezzel kapcsolatban is pesszimista: eldördül egy lövés, de hogy az valós változást eredményez-e, arra csak tippelni tudunk. 

Francis Lawrence már Az éhezők viadalával bizonyította, hogy érti az ifjúsági disztópia műfaját (külön vicces egyébként, hogy Suzanne Collins műve érezhetően erősen inspirálódott Kingtől), és erről ismét tanúbizonyságot tesz. Ugyan a menetelés ritmusa idővel repetitívvé válik, vizuálisan van elég ötlet a filmben, ráadásul Lawrence nem keni el a legfontosabb jeleneteket, a történet fordulópontjai ízlésesen brutálisak. 

A hosszú menetelés tehát egy olyan film, amit sokaknak lehet jó szívvel ajánlani. Közérthető formában beszél fontos témákról, színészeit pedig egészen biztosan sokat fogjuk még látni. Az élményt tovább mélyítheti az újra kiadott regény.