Tim Burton és az Addams-család üdvöskéje visszatértek… és elvetemültebbek, mint valaha.

A gót rendezőzsenit az elmúlt bő 10 évben sokszor leírták már, pedig közel sem olyan gyászos a megítélése és a munkái, mint ahogy azt egyesek szeretik hangoztatni. Az viszont kétségtelen, hogy a 2007-es Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélyáig igazi botlásnak csak a 2001-es A majmok bolygója számított a filmográfiában, az is az akkori 20th Century Fox rohamtempója miatt. És noha Burton akkor jött össze későbbi párjával és gyermekei anyjával, Helena Bonham Carterrel, valamint a film sikeresnek is volt mondható, amikor Burtonnek szegezték a kérdést, hogy elkészítené-e a folytatást, csak annyit válaszolt, hogy “Inkább ugranék ki az ablakon.”

A hullámvölgyekkel telibb időszak a 2010-es évekkel kezdődött, rögtön annak nyitányával az Alice Csodaországbannal, amely máig Burton legsikeresebb filmje ugyan, de köztudottan utálta az egészet és csak azért vállalta el, hogy stop-motion animáció formájában újraforgathassa korábbi Frankenweenie című rövidfilmjét a Disneynek… az egész estés verzió mellesleg Oscar-jelölést hozott a direktornak. Viszont a szintén 2012-es Éjsötét Árnyék hiába volt kiállásában remek Burton-opusz és hitegetett egy Addams Family szintű élménnyel, az már egy a manírjaiba és a Johnny Deppel, valamint Bonham Carterrel való kollaborációjába belefáradt rendező munkája volt. (Nem is dolgoztak együtt azóta.) Az ezt követő két rendezése, az életrajzi dráma Nagy Szemek, valamint az ifjúsági bestseller adaptáció, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei ismét arról tanúskodtak, hogy Burtönben még jócskán ott van a tehetség és a mesélőkedv. Aztán jött a 2019-es Dumbo élőszereplős remake-je, amely az az évi másik két élőszereplős Disney-remake-kel (Az oroszlánkirály, Aladdin) ellentétben hiába próbálta a már meglévő sztorit csak kiindulási alapnak használni, tovább gondolni, nem csak csúfos bukás volt anyagilag és kritikailag is, de a rendező a Disney-vel is végleg leszámolt és majdnem otthagyta a filmrendezést.

A Netflix felkérése a Wednesday-re a lehető legjobbkor jött, javában a világjárvány idején, amikor Burton attól félt, hogy hosszabb ideig munka nélkül marad. (Plusz még az új szerelem is rátalált Monica Bellucci személyében.) A Galád Család adaptációja már a 80-as évek óta körözött Burton körül és teljesen jó okkal. Charles Addams 1938-ban megalkotott képregényfigurái a 60-as évek sorozatának, valamint a későbbi rajzfilmeknek hála hamar beleégtek a popkultúrába, nem kis részt ikonikus főcímének is hála. Sötét humora még ma is találóan komisz, a macabre mainstreambe emelésében pedig nagy szerepük volt Gomezéknek és egyértelműen tökéletesen rezonáltak Burton stílusával. Azonban a Batmannel üstökösként lőtt ki a rendező csillaga, akit akkor más filmek izgattak (Ollókezű Edward) vagy foglaltak le (Batman visszatér, Karácsonyi lidércnyomás), így az elsőfilmes Barry Sonnenfeld rendezte meg a máig ikonikus két Addams Family-filmet, amelyekhez Burtonnek ugyan semmi köze sem volt, mégis könnyű lenne neki tulajdonítani azokat.

Már az emlegetett Éjsötét árnyék és Vándorsólyom kisasszony is megfeleltethető volt egyfajta előképnek a Wednesday-hez Burton életművében, de egyértelműen kellettek ezek a tapasztalatok, valamint a Netflix biztosította szabad kéz, hogy a rendező érdemben érvényesülni tudjon. No meg, hogy önmagához mérten azért mégiscsak a saját szája ízére igazíthassa az Addams Famíliát és elsősorban annak morózus kamaszlányát, Wednesday Addamst állítsa a középpontba. Jenna Ortega a lehető legtökéletesebb casting volt erre a szerepre Christina Ricci után (aki a sorozatban is kulcsszerephez jutott), Burton szépen beállította őt is a kívülállói hosszú sorába és ez, valamint pár találó casting – mint Catherine Zeta-Jones Morticia Addams szerepében vagy a címszereplő teljes antitéziseként megfeleltethető Emma Meyers Enidként – sikeresen elfeledtették, hogy a széria lényegében nem több, mint egy szimplán korrekt Harry Potter-Riverdale keverék.

Azonban a Wednesday kimagasló sikere (252 milliós elindítással máig a Netflix legsikeresebbje) abszolút jótékony hatással volt Burtonre, aki ennek folyományaként készítette el a Beetlejuice évtizedek óta húzódó folytatását, amely az Alice-t követően az első anyagilag is sikeres filmje volt. Burton érezhetően régen volt annyira elemében, mint a Beetlejuice Beetlejuice-nál és vitte is oda Ortegát, valamint a sorozat íróit, Alfred Gough-ot és Miles Millart. (Szóval, ha tudni akarod, hogy miért kellett 3 évet várni a folytatásra… akkor ezért.) A film őrült energiáit, sötétebb, groteszkebb tónusát pedig hozta vissza magával Wednesday második tanévéhez a Nevermore Akadémiába. Ez pedig abszolút jól áll a sorozatnak! Gyakorlatilag hasonló eset áll fenn, mint a rendező Batmanjei idejében: az elsőnél még inkább Burton alkalmazkodott a forrásműhöz, a folytatásnál pedig inkább az alapanyag alkalmazkodik hozzá, amit már a nyitóepizód fekete-fehér stop-motion animációs betétje is csak aláhúz.

A második szezon gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Wednesday a látnoki képességeit fejleszti sorozatgyilkosok elkapásával, de alighogy visszatér az iskolába, rengeteg váratlan helyzettel kell szembesülnie. Népszerűségi indexe a sztratoszférában, amit az új igazgató, Barry Dort (Steve Buschemi) próbál az előnyére fordítani és ez azzal jár együtt, hogy szülei sem maradnak tőle távol. (Legnagyobb bánatára.) Ennek tetejébe ismét rejtélyes gyilkosságok történnek a környéken, a varjak sem rendeltetés szerűen viselkednek, Wednesdayt egy aggasztó látomás képe is gyötri újdonsült rajongók mellett, amely kihatással van az Eniddel való kapcsolatára, a családi titkok csak szaporodnak és még egy titokzatos zombi is ólálkodik a környéken. Nem beszélve egyéb szereplők problémáiról.

Azt semmiképp sem lehetne mondani, hogy a második évad eseménytelen lenne. Hasonlóan a Beetlejuice Beetlejuice-hoz azonban itt is elég hektikusnak hat a sztori szövése, míg ott azonban ez a címszereplő kiszámíthatatlan, improvizatív jellegéhez, az első film szellemiségéhez tökéletesen passzolt, itt sokszor idegennek hathat. Ugyanakkor ez egy nagyon is tudatos döntés volt Burtonék részéről, akinek az elmondása szerint ez az évad olyan, mint egy jazz zenekar játéka: ami elsőre kaotikusnak, disszonánsnak tűnik, az a végére harmóniává áll össze. Ezt az évad – egyébként Burton által dirigált – utolsó két epizódja igazolja is, amely nem csak azt mutatja meg, hogy milyen lett volna, ha anno Burton rendez egy Harry Potter-filmet, ahogy sokáig kérlelték, de a rendezőzseni régen volt annyira elemében, mint itt a fináléban.

De az egész szezonra jellemző, hogy a 8 epizód nem húz sokáig egy-egy konfliktust, vagy a várthoz képest hamarabb feloldja azt, amely viszont újabb megoldandó problémákhoz, a karakterek további fejlődéséhez vezet.

Rengeteg kritika felrója, hogy az évadnak nincs igazi gonosza, pedig már az első résztől fokozatosan vezetik fel, árnyalják azt. Ráadásul egy ízig-vérig burtoni figura, aki mégis kéz a kézben jár Charles Addams modernre hangszerelt figuráival. Személyében, kiállásában nem csak a rendező számos klasszikus filmje, karaktere idéződik meg, hanem – mindamellett, hogy hasonló motivációk mozgatják, mint Wednesdayt a szezonban – nagyon frappánsan megbolygatják vele az Addams-legendáriumot is.

Az is az évad előnyére vált, hogy a szerepével most sokkalta jobban rezonáló Ortega ezúttal produceri kreditet is kapott, aki ragaszkodott a szerelmi szál elhagyásához, ami már az első szezonnak is a műfajból adódó kötelező holtsúlya volt… ezt megkönnyítette, hogy az első évadban Xaviert alakító Percy Hynes White-ot szexuális zaklatással vádolták, aki (noha felajánlották neki a szerepet) úgy döntött, nem tér vissza és a karaktert sem castingolták újra. És ugyan Enid részéről akad felesleges nyál és románc bőven, a Wednesday-jel való viszonya hangsúlyosabb, amely a sorozat legjobban jegyzett hatodik epizódjában csúcsosodik ki, bőségesen teret hagyva a brillírozásra Ortegának és Meyersnek egyaránt.

Ahogy a visszatérők közül Catherine Zeta-Jonesnak vagy Gwendoline Christie-nek is több lehetőség jut, Fred Armisen, mint Fester bácsi pedig ezúttal is igazi showstealer… ellenben Pugsley-val a dramaturgiai szerepe ellenére sem tudtak igazán mit kezdeni, a Tylert alakító Hunter Doohan pedig továbbra is csak beváltatlan ígéret maradt, mégha a figuráját izgalmasabb, érdekesebb irányba vitték is el. Az újak között viszont sorakoznak a jobbnál jobb figurák és alapvetően a temérdek szereplővel jobban, kiegyensúlyozottabban bánnak a készítők, mint legutóbb. A közönségkedvenc mindenképp az Agnest alakító Evie Templeton lesz, karaktere egyszerre furán nyugtalanító és szeretni valóan szórakoztató, Steve Buscemi szemmel láthatóan minden pillanatát élvezte a szerepének és Joanna Lumley is fanyar eleganciával felrázza az Addams családi dinamikát. Ricci után Christopher Lloyd is beköszön az eredeti filmekből, ezzel is tiszteletteljes kapcsolatot ápolva az elődökkel, mint ahogy az első évad közösségi utóéletében aktívan közreműködő Lady Gaga is tiszteletét teszi egy röpke jelenéssel és egy ütős, direkt a sorozathoz készült dallal.

Persze ez a zsúfolt(nak ható) évad érezhetően rengeteg elemet ismétel, újrahasznosít az előzőből (például a táncbetétet), csak kiforrottabb formában. Ahhoz képest, hogy a cselekmény egy iskolában játszódik, Wednesdayt egyszer sem látjuk tanórán, vagy érezzük az idő múlását, Billie Piper érdemi karakterét a következő szezonra tolták és Burton 40 éve hűséges zeneszerzője, Danny Elfman nevével ezúttal csak a főcím alatt találkozhatunk. No meg a vérbő, groteszkebb, gusztustalanabb tálalás sem lesz mindenki ínyére és lehet arról vitatkozni, hogy mennyire érte meg két részre szedni az évadot (nézettség szempontjából semmiképp sem), a két szegmens jól érezhetően elkülönül egymástól. Az első fele a felvezető jellege miatt kevésbé frappáns, intenzív, mint a második, különösen az utolsó három epizódhoz viszonyítva.

Az viszont megint csak jót tett, hogy ezúttal Burton nem az évad első felét, hanem a kulcsfontosságú epizódokat (1, 4, 7 és 8) rendezte, amelyeken tisztán érződik tehetsége, vizualitása és hogy sokkalta jobban alkalmazkodott a tévés közeghez, narratívához és az egész világhoz, mint előzőleg.

A harmadik évadot már bejelentették – ahogy Fester bácsi saját spin-off sorozatát is – és jövőre forog is, tehát ezúttal “csak” két évet kell várni a már most izgalmas helyzeteket ígérő gótikus és fanyar kalandokra. Ha olyan szintű minőségjavulás lesz megfigyelhető, mint most is, annak a rajongók csak örülhetnek… Wednesday legnagyobb bánatára.