Zach Cregger már a Barbárral bizonyította, hogy nem csak a horror műfaján belül, de zsánereket átívelő módon is képes elénk tárni egy meghökkentő és elgondolkodtató történetet. Legújabb horrorjában, a Fegyverekben is keverte a horrort a humorral, ami ugyan nem minden esetben áll jól egy filmnek, Creggernek ezúttal sem okozott gondot az arányok adagolása. Elöljáróban annyit érdemes tudni erről a projektről, hogy több rendező is bejelentkezett a szkriptért, például Jordan Peele, aki ugyancsak képes megnevettetni a nézőket két hátborzongató jelenet között, ám végül csak Creggernél kötött ki a film.

Egy amerikai kisvárosban egyik napról a másikra eltűnik tizenhét kamaszgyerek, akikről csupán néhány biztonsági kamerafelvétel készült, amint szemlátomást önkívületi állapotban, nyílegyenest elrohannak az éjszakába. A szülők, a tantestület és a rendőrség tehetetlenül áll a helyzet előtt: van, aki az osztályfőnököt (Julia Garner), akadnak, akik a karhatalmat teszik felelőssé a történtekért. És ez még nem minden! Az eltűnt osztályból egy srác (Cary Christopher) otthon marad, egy karcolás sincs rajta, de sajnos nem sok válasszal szolgál az ügy felderítésében.

Cregger a Barbárhoz hasonlóan ismét felborítja a lineáris történetmesélést. Míg első filmjében főként az időben ugrált, addig itt a karakterek nézőpontjaira helyezi a hangsúlyt. Kap egy rövid fejezetet többek között a rendőr (Alden Ehrenreich), az osztályfőnök, az igazgató (Benedict Wong), egy kétségbeesett szülő (Josh Brolin), egy junkie (Austin Abrams), és persze a kisfiú.

Ez a multiplex narratíva azért is áll nagyon jól a filmnek, mert így a rendező nem csak a karaktereket árnyalja, hanem a már említett élesebb hangulatváltások is jobban beleilleszkednek a nagy egészbe. Gondoljunk csak bele, hogy egy rendőr, egy kiszolgáltatott fiatal osztályfőnök, egy elszánt szülő, vagy egy drogos kamasz teljesen másképp fog viszonyulni az eseményekhez.

Ezek fakadhatnak személyes érintettségből, vagy épp annak hiányából, de fennáll a szakmai érdeklődés és a társadalmi státusz lehetősége is. Egy szónak is száz a vége, ez egy remek húzás volt a készítők részéről, hogy a szereplők bemutatásán túl a feszültségteremtésen és a misztikumon is csavarjanak egyet.

A kritika spoilermentes, de mindenképp érinteni kell a film legkikezdhetőbb pontját, mely nem más, mint az ügy megoldása. A konkrétumokat ezúttal elhagyva annyit mondhatok, hogy lesznek, akikben hiányérzetet fog hagyni a nagy leleplezés. Ide azokat sorolnám, akik úgy ülnek le a film elé, hogy a Barbárhoz hasonlóan egy direktebb társadalomkritikai üzenetet szeretnének magukkal vinni, vagy egy kidolgozottabb antagonistát várnak (utóbbi valóban elkelt volna). A részletekben ettől függetlenül rejlenek izgalmas motívumok, melyek például a kiszolgáltatottság és a kiközösítés tematikáját járják körbe, de ugyanígy értelmezhető a film az iskolai lövöldözések síkján is, ha a néző egy univerzálisabb mondanivalót szeretne a történetbe belelátni. A csavar viszont az, hogy a rendező elmondása szerint nem állt szándékában egy konkrét értelmezést nyújtani, így – fogalmazzunk diszkréten – adott egy „kubrickosan” kitérő választ.

Ennek ellenére kijelenthető, hogy a 2025-ös év nagyon erős horrorfilmek frontján, a Fegyverek pedig az egyik legszórakoztatóbb ezek közül. Az az igazság, hogy el vagyunk szokva az olyan minőségi horrorfilmektől, melyek pusztán egy történetet szeretnének elmesélni, és nem feltétlenül akarnak az utóbbi években elterjedté vált, egyébként többnyire színvonalas filmeket felvonultató „elevated horror” alműfajának képviselőivé válni. Ettől függetlenül igény van arra is, készüljön minél több Jordan Peele és Robert Eggers-film, de néha nem baj, ha elengedjük egy film vélt vagy valós extra rétegeit, és csak hagyjuk, hogy vigyen magával a történet.