Arthur király és a kerekasztal lovagjai a nyugati kultúra egyik legtöbbet feldolgozott története. A lovagok hősi tettei, az Excalibur legendája és Camelot évszázadok óta újra meg újra inspirál írókat, költőket, filmeseket. Lev Grossman, a nagy sikerű Varázslók-trilógia szerzője szintén ehhez az örökséghez nyúlt, ám A fényes kard című regénye nem az ismert nagy pillanatokat eleveníti fel, hanem azt mutatja meg, mi történik a mítosz után.

A történet főhőse Collum, a Mull szigetéről származó ifjú, aki nagy álmokat dédelgetve érkezik Camelotba, hogy lovaggá váljon. Ám elkésett: Arthur két hete elesett a camlanni csatában, a híres lovagok nagy része halott, a birodalom pedig szétesőben van. A megmaradtak nem a legendákból ismert dicsőséges alakok, hanem különcök, megtörtek, perifériára szorult figurák. Többek között Palomides, a szaracén harcos, Dagonet, az udvari bolondból lett lovag, valamint Nimue, Merlin áruló tanítványa alkotják azt a maroknyi közösséget, amely kénytelen szembenézni a romokban heverő Britannia újjáépítésének feladatával, és hogy megtalálják a király utódját.

Már ennyiből is látszik, hogy a választott perspektíva merőben eltér a hagyományos Arthur-feldolgozásoktól. Grossman nem a dicsőséges tettek ismételt felidézésére vállalkozik, helyette megmutatja, mi történik a birodalommal, amikor Arthur uralma véget ér, és vele együtt eltűnik az a rend és stabilitás, amelyre minden épült. Erre a kérdésre eddig egyetlen mítosz vagy feldolgozás sem adott ilyen részletes választ. A szerző a legendás hősök árnyékában élő emberekre, gyarlóságaikra és belső vívódásaikra irányítja a figyelmet. Collum karaktere ennek kiváló megtestesítője: ambiciózus és bátor, ugyanakkor saját bevallása szerint is ügyetlen és tapasztalatlan, aki kívülről érkezik a történetbe, és így az olvasót is kívülállóként vezeti be a lepusztult Camelot világába.

A mellékszereplők legalább ennyire hangsúlyosak. A szerző olyan lovagokat emel előtérbe, akik a klasszikus legendákban jobbára csak háttérfigurák voltak. Sir Dagonet bipoláris zavarban szenved, Sir Dinadan transznemű férfiként keresi helyét a világban, míg Sir Bedivere, Arthur néhai testőre titkokban a hűbéresébe szerelmes. A regény így a hősi eposz díszletei között nagyon is kortárs kérdéseket vet fel, anélkül, hogy didaktikus tanmesévé válna. Tényleg dicséretes, ahogy a migráció, a rasszizmus vagy a gender-identitás problémái egyáltalán nem tolakodóan kerülnek elő, hanem a világ szerves részeként, anélkül, hogy az író állásfoglalásra kényszerítené az olvasót.

Ugyanakkor a modern reflexiók mellett A fényes kard nagyon is megőrzi a klasszikus fantasykra jellemző kalandosságot. Ezt bizonyítja, hogy a „kaland” a mű talán legtöbbször ismétlődő szava.

Ez nem is véletlen, hiszen Arthur és lovagjai történetei mind valamilyen hihetetlen kaland köré szerveződnek, míg a csodák szinte természetes részét képezik ennek a világnak. Az Arthur-legendák korai változatai is részben azért születtek, mert az egyháznak szüksége volt példamutató figurákra, akik megerősítették a hitet Istenben. Így kaptunk olyan lovagokat, akik makulátlan hősökként csodás tetteket vittek véghez. Útnak indultak a Szent Grálért, harcot vívtak sárkányokkal, griffekkel, tündérszerű lényekkel. Grossman történetébe mindez szépen belesimul, persze árnyaltabban, kevésbé feddhetetlenül – sokat elárul, hogy a Gyalog galoppra is tartalmaz pár utalást, sőt, idéz is belőle. A pátoszt pedig hirtelen válthatják vaskos káromkodások, groteszk humor, illetve hétköznapi nyersesség.

A hősi próbatételek, a küzdelmek és kudarcok sorozata mind részei Collum útjának, aki végül sajátos módon találja meg helyét a lovagok között. Az elveszettnek hitt fantasztikum is hamar betör a világba, onnantól pedig nincs megállás, Grossman zavartalanul vegyíti a tündérmesei elemeket, a kelta mondákat és a római örökségeket, miközben lassacskán az Arthur-mondakör minden megkerülhetetlen figurája színre lép. Remek példa erre a különös egyvelegre Sir Scipio alakja, aki egykor római prefektusként élt, majd egy kelta istennő bűvkörébe került, akit végül megölt, hogy később, évszázadok múltán Arthur király hitéhez és ügyéhez csatlakozhasson.

A történetben a visszaemlékezéseknek is fontos szerep jut, hiszen rajtuk keresztül elevenednek meg a korábban másodrendűnek hitt alakok, akik gyarlóságaikkal és erényeikkel együtt jóval hús-vérebbnek hatnak, mint a legendákban. Különösen élveztem a lovagok saját történeteit olvasni, néha jobban, mint a jelen eseményeit – ezek a kitérők egyszerre színesítették a cselekményt, valamint segítettek elmélyíteni, kerekké formálni azt.

Maga a könyv egy klasszikus féltégla fantasy, ám terjedelme ellenére nem válik fárasztóvá. Előfordult ugyan, hogy nem kapott el a hév az olvasásra, de amikor végre leültem vele, könnyen bele tudtam feledkezni. Ennek oka egyrészt az író sodró elbeszélésmódja, másrészt Kleinheincz Csilla élvezetes fordítása, ami különösen fontos egy ilyen komplex szöveg esetében. Egy szó, mint száz, A fényes kard nem egyszerű Arthur-parafrázis, ha tehát kíváncsi lettél, hogyan lehet új életet lehelni egy sokat látott mítoszba, Lev Grossman regényét mindenképp érdemes bevizsgálni.

Cím: A fényes kard

Szerző: Lev Grossman

Fordító: Kleinheincz Csilla

Megjelenés éve: 2025

Oldalszám: 608

Egy Collum nevű, tehetséges ifjú lovag érkezik Camelotba, hogy felvételt nyerjen a Kerekasztal tagjai közé, de már elkésett: Arthur király két héttel korábban elesett a camlanni csatában, és csupán maroknyi lovag maradt életben. Rájuk hárul a feladat, hogy újjáépítsék Camelotot ebben a kibillent világban.

A fényes kard az új évezred első nagy arthuri eposza, a hagyományokhoz hűen tele párbajokkal és kalandokkal, csatákkal és lovagi tornákkal, varázskardokkal és halászkirályokkal. Ugyanakkor esendő és mégis erős férfiak és nők története, akik annak ellenére próbálják meggyógyítani széttört világukat, hogy őket magukat is megtörte az élet.

A kötetet köszönjük az Agavének! A regény megvásárolható a fenti borítóra kattintva.