Kevés olyan film van, ami ilyen rossz esélyekkel indult a közvélemény szemében, de mindenki megnyugodhat: a Csupasz pisztoly idei újrázása teljesen vállalható lett, még akkor is, ha én személyesen nem tudok csatlakozni a sikítva rajongók táborába. 

Óriási közhely, de muszáj megemlíteni, hogy a kortárs Hollywood egyik legszembetűnőbb tendenciája a remake-gyártás, amit szépen lassan sikerült elfogadtatni a közönséggel. Persze a legtöbb ilyen film bejelentésénél felcsattannak az eredeti művek rajongói, de idővel azért szép közönség vált jegyet a filmre, így anyagilag többségében megéri a stúdióknak, úgyhogy vágnak is bele a következő projektbe. Negatív hangok tehát mindig vannak, de olyan mértékű előzetes utálatot ritkán tapasztaltam korábban, mint a Csupasz pisztoly újrázása esetében. 

Persze ennek is megvan az oka: a Nagyon különleges ügyosztály sorozat és az annak ötletén apauló filmek legendássá váltak, a Jim Abrahams, valamint David és Jerry Zucker nevével fémjelzett (gyakran ZAZ-ként emlegetett) alkotógárda munkái sokak számára kultdarabok, és mi tagadás, mai szemmel is kifejezetten szórakoztatóak. Az elvárásak tehát magasak voltak, és őszintén szólva azt azért a remake láttán sem mondhatjuk, hogy óriási szükség volt rá, de az biztos, hogy ennél csak rosszabb végeredményre számíthattunk.

Frank Drabin, második ezen a néven, az Andalok…ja, ez egy másik lemez. Mindenesetre az ifjabbik Frank (Liam Neeson) is arra teszi fel az életét, hogy a legveszedelmesebb bűnügyeket üldözze a lehető legbénább módon. Egy nap kiderül, hogy egy különc milliárdos, Richard Cane (Danny Huston) megint hatalomra tör, mert meg van győződve arról, hogy ahogy ő akarja uralni a világot, az majd segít az emberiségen. Jobb híján Frankre marad a feladat, hogy megállítsa az aktuális megalomán őrültet, aki korábban már felelős volt egy ember haláláért, így a meggyilkolt testvérét, Beth Davenportot (Pamela Anderson) sem hagyja nyugodni. Nő, férfi, veszély…még az is lehet, a szerelem is rátalál a mi Frankünkre!

A legtöbb olvasót nyilván az érdekli, hogy viszonyul Akiva Schaffer munkája az előzményekhez; a válasz pedig, hogy tisztelettel, de közben azt is elfogadva, hogy ugyanaz a recept még egyszer nem működhet. Emellett a rendező azt is pontosan tudja, hogy alapvetően egy olyan produktum előtt tiszteleg, aminek központi gondolata épp az volt, hogy úgy is elismerhetünk valamit, ha viccet csinálunk belőle. 

Épp ezért az új filmben is letérdelünk ugyan a nagy elődök elé, de csak azért, hogy nevessünk egyet a remake-iparon, és azon, hogy a film érzi, hogy a legtöbb nézőnél vaskos hátrányból indul (meg persze az azóta finoman szólva is kétes megítélésű O.J. Simpson is megkapja a maga fricskáját). A sztori végén ráadásul kiderül, hogy még a szereplők is tudják, hogy egy filmben vesznek részt. Hiába az 1980-as évekből származó alapok, a Csupasz pisztoly ebben a tekintetben nagyon is korszerű film: pont annyira egyensúlyozik a komolyanvehetőség és az irónia határán, ami manapság szinte elvárás egy blockbusterrel szemben. 

Ne cikázz, mondom magamnak, így nem lesz a cikk ász (Speier Dávid szellemét megidézve), térjünk hát rá arra, hogy mennyire működik a két főszereplő. És szerencsére ez az az aspektusa a filmnek, amibe nagyon nehéz lenne belekötni. Liam Neesonről tudtuk, hogy zseniális drámai színész, és azt is, hogy még 60 felett is odacsap. De azt nagyon kevés filmben tudta megmutatni, hogy ilyen remek komika. Mesterien találja meg a poénok tempóját, arcjátéka megidézi a klasszikus hollywoodi humort. És ebben kitűnő társa Pamela Anderson, aki egyszerre idézi meg a klasszikus femme fatele-okat, de közben viccet is csinál belőlük. Kettejük között (azóta érthető magánéleti okokból) remek a kémia, jól mutatnak egymás mellett a vásznon. De a mellékszereplők is megkapják a maguk poénjait: Paul Walter Hauser hozza a klasszikus túlsúlyos zsarut (a rendőrviccek tekintetében valódi szőnyegbombázás vár ránk), és van pár jól működő cameo is. 

A filmet dicséri az is, hogy a humor mennyi típusát használja autentikusan. Vannak intelligens poénok, de teret kap a nettó prosztóság, sorjáznak a faviccek, de közben van néhány kifejezetten szellemes nyelvi játék, az abszurd és az önreflexív réteg pedig bármikor átcsaphat abba, hogy Liam Neeson hot dogot zabál és nem talál magának nyilvános mosdót. 

Minden erénye mellett ugyanakkor azt is el kell mondanom a filmmel kapcsolatban, hogy én személyesen annyira nem tudtam rajongani érte, mint az internetes felületeken sokan. A második felére lendületét veszti a film, a gagek idővel elfáradnak, a történet pedig még ahhoz képest is vékony, hogy nyilván nem az volt a fókuszban. Helyenként azt éreztem, hogy még erre a 85 perces (a két órás műfaji filmek világában nagyon kellemes) játékidőre sem feltétlenül volt mindig elegendő ötlet.  

Egy kicsit tehát mintha az össznépi gyűlölet kezdene átcsapni kritikátlan rajongásba, ám végeredményben egy dolog fontos: ez egy jó film. Ez az egyszerű mondat pedig azért jelentős kijelentés, mert szinte minden létező gondolat és forgatókönyv arra utalt, hogy nagyon kínos lesz a végeredmény. Ám szerencsére Akiva Schaffer munkája csak akkor kínos, amikor az is akar lenni.