Tőlem elsősorban szimpla kritikákat szoktatok olvasni, de ettől most eltekintenék, olyan szempontból mindenképp, hogy nem akarok tartalomleírással, és egyéb formaságokkal bíbelődni, inkább mai alanyunkhoz hasonlóan belecsapnék a közepébe.
Rögtön egy vallomással kezdeném: sosem szerettem Supermant. Az egyik legunalmasabb hősnek tartom, mocsok erős, sok látványos képességgel, aztán valaki szerez valahonnan egy zöld kavicsot (oké, ez túlzás, de a lényeg érthető) és csókolom. A jelleme is túlontúl szimpla, a megtestesült hős, különösebb izgalmak nélkül. Az eddigi filmadaptációkban sem barátkoztam meg vele, inkább a karaktert játszó színészeket kedveltem, de ez az ő érdemük, Kal-Elt nem hozták közelebb a szívemhez. Pont ezért vártam mérsékelt lelkesedéssel a James Gunn-féle változatot, noha bíztam az új DC nagyfőnökben. A végeredmény viszont abszolút felülmúlta a várakozásaimat.
Először is, ahogy írtam, a film nem szórakozik, rögtön belecsap a lecsóba, pár mondatban felvázolják, hogy mióta ténykedik a Földön a címszereplő, majd egy olyan szituációba csöppenünk, ami ritka ebben a közegben, főleg Supermannél. Hősünk legyőzötté vált. Gunn elérte, hogy felcsillanjon a szemem, egyrészt az érdekes felütés miatt, másfelől üdítőnek hat, hogy nem a századik eredettörténeten kell megint végigfutni. Clark Kent itt már évek óta köpenyt visel, ráadásul vannak más metahumánok, egy jól bejáratott gonosz Lex Luthor személyében és persze a bimbózó kapcsolat Lois-szal. Végtelenül szimpatikus Gunnban, hogy nem nézi hülyének a nézőt, be meri dobni a mély vízbe, és hiszi, hogy képes úszni benne. Szerettem elmerülni Metropolisban, a komplett konfliktusban és csak néha érződött minimálisan túlzsúfoltnak a cselekmény.
Szintén az író, rendező, producer érdeme, hogy érti, milyen médiumot használ. Nem fél a helyén kezelni a képregényes zsánert és pazarul ötvözi a 2000-es évek cheesy, helyenként kínosan pátoszos szuperhős-produkcióit a modern köntössel. Ez előbbi magával hordoz bizonyos gyermekbetegségeket, de semmi olyat, ami fölött ne lehetne szemet hunyni. Gunntól nem áll távol a szókimondás, illetve a komolyabb témák beemelése akár egy könnyedebb limonádéba. Az itt feltűnő aktuálpolitikai szálban felfedezhetünk egy elég erős párhuzamot az izraeli-palesztin konfliktussal, ami nem kimondottan tolakodó, mégis kellően hangsúlyos.
Kitérhetnék a szuper látványra, a színészekre, mellékalakokra, különálló gegekre, de ezt előttem már sokan leírták, inkább egy dolgot emelnék ki, ami nálam abszolút piedesztálra emelte a filmet. Ez nem más, mint maga Superman. Említettem, hogy soha nem kedveltem, itt azonban végre megváltozott a helyzet. Imádtam, ahogy Gunn kezeli a karaktert és megérteti a nézővel a hős esszenciáját. A motivációját, a küzdelmét, miközben megvan a kellő önbizalma és a saját útját járja. Van egyénisége, egy naiv fiatal, akinek felfoghatatlan hatalom van a kezében, ő mégis a lehető legjobbat feltételezi az emberekről, metahumánokról, de még a szörnyekről is. A Lois-szal közös két nagyjelenetében hibátlanul átjön milyen ember és nem véletlenül hangsúlyozom az ember szót, mert ez kulcsfontosságú a megítélésében. A zárásban körbeér ez a karakterív, ami az egyszerűsége ellenére frappáns és lélekemelő.
Nagy kérdés, hogy mit hoz a jövő, hogy fogják ebbe a színesebb világba beemelni a komor Batmant, mennyire akarnak saját univerzumot építeni, de ezen ráérünk még agyalni. A lényeg, hogy valami beindult, és James Gunn újfent bizonyította, hogy imádja és érti ezt a zsánert. Abszolút jó kezekben van nála a DC mozis világa. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy ez a bájosan idealista mozi tényleg betalál, lehozza a földre ezt az elérhetetlennek tűnő legyőzhetetlen lényt, egyéniséget ad neki és emberré formálja. Sajnálom (amúgy nem), ha valaki tyúkszemére lépek, de kimondom: megszületett az eddigi legjobb Superman film.
