Gareth Edwards már a Szörnyekkel, a Godzillával, vagy épp Az Alkotóval is igazolta, hogy ért a vizualitáshoz. Na, persze ennek annyi előzménye azért volt, hogy ő korábban nem direktorként, hanem vizuális effektesként dolgozott, majd onnan kanyarodott át a rendezői pályára. Filmjeivel mindig meg tudott ütni legalább egy korrekt szintet, de igazán emlékezeteset talán pont egész estés debütálásával, a Szörnyekkel sikerült utoljára felmutatnia (A Zsivány Egyest Tony Gilroy közreműködése miatt most inkább nem sorolnám ide).

Mindeközben a Jurassic-franchise is új filmekbe vágott, a Parkból World lett, készült 2015 óta már három film is, ám a hatalmas anyagi siker ellenére kritikailag azok sem muzsikáltak jól. A széles közönség azonban zabálta őket. Lehet, hogy azért, mert a Jurassic-filmeken kívül alig készült dinós kalandfilm, de emellett természetesen a nosztalgia is közrejátszik erőteljesen. A kritikusok által földbe döngölt, a nézők által pedig körberajongott Jurassic World-univerzum került tehát Edwardshoz, aki ezúttal már a harmadik gigafranchise-ban dolgozhat rendezőként. A kérdés már csak annyi, hogy jól jártunk-e vele.

Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy én nem vagyok túl szigorú a Jurassic-filmekkel. Spielberg klasszikusát nagyon szeretem, filmtörténeti státusza kikezdhetetlen, de a Világuralmat leszámítva egyik filmre sem tudok haragudni, hiszen lássuk be, valójában szörnyfilmekről beszélünk, nem Shakespeare-drámákról. A harmadik Park-filmnél már rezgett a léc, de az előbb említett Világuralom fényében még az is egy nüansznyit felértékelődött bennem.

Éppen ezért indult nehéz helyzetből az Újjászületés. Edwards neve hallatára talán még lehetett bizakodó az ember, de azért ő sem garancia a sikerre, főleg Az Alkotó után, aminek bár van egy izgalmas alapkonfliktusa és a látványvilága is lehengerlő, a dialógusai és a karaterei nagyon-nagyon-nagyon vékonykák. A helyzet az, hogy az Újjászületésnél sincs ez másképp.

Új lappal indulunk, öt év telt el a Világuralom eseményei óta, a dinoszauruszok már csak az Egyenlítő környékén tudnak megélni. Egy gyógyszeripari cég képviselője (Rupert Friend) arra kéri a katonai múlttal rendelkező Zora Bennett-tet (Scarlett Johansson), hogy menjenek el egy, még a dinók által lakott távoli szigetre, ugyanis egyes fajtákból ki lehet nyerni egy életmentő gyógyszer számára elengedhetetlen anyagot. Velük tart egy tudós (Jonathan Bailey), több katona, élükön Duncan Kincaiddel (Maharshala Ali), aki már korábbról ismerte Zorát. Mindemellett egy család is színre lép, akik balesetet szenvednek nem messzire a célul kitűzött sziget partjaitól.

Az alaphelyzet meglehetősen emlékeztetheti a nézőket Az elveszett világ: Jurassic Park eseményeire, ahol szintén egy kis szigetre utazott dinólesre egy tudósokból és katonákból álló alakulat (ott eredetileg később ért össze a száluk), akik között akadtak kapitalista fenevadak és felelős, a természet kincseit óvó állampolgárok egyaránt.

A Jurassic World: Újjászületés nem érzi feladatának, hogy megújítsa franchise-t, ehelyett kapunk egy hangulatos, félelmetes és látványos kalandfilmet dinókkal, áldozatokkal és túlélőkkel.

A történetet nem gondolták túl, nincsenek túlbonyolított konfliktusok, ezúttal már csak az előző filmek végeredményét látjuk mutánsdinóstúl és őslényestül, de ha csak a rendezést nézzük, tehát az akciókat, a feszültségteremtést, vagy a jelenetek grandiozitását, akkor nem lehet okunk panaszkodni. Meg kell hagyni, hogy Edwards ebből a szempontból kifogástalan munkát végzett. A T-Rex feltűnése az egyik legfeszültebb momentum a filmben, de a sziklamászás és a végső összecsapás az éjszakában is megidézte a spielbergi hangulatot.

A mérleg másik oldalán viszont ott van a forgatókönyv. Vagy inkább annak a hiánya. És nem, nem a történet egyszerű linearitásával van gond (sőt), hanem a párbeszédekkel és egyes karakterábrázolásokkal. A film kísérletet tesz egy-egy karakter elmélyítésére, de az a helyzet, hogy egy szóváltás után nem lesz semmiből sem átélhető dráma később. A másik probléma, mely ugyanúgy a forgatókönyvből eredeztethető, a vicceskedés. Valamiért a legtöbb blockbusternek szánt film írójában/rendezőjében/producerében ott van a kényszer, hogy mindenáron kell a történetbe egy comic relief-figura, aki ha kell indokolatlan helyzetekben is poénkodik, csak hogy feldobja a hangulatot egy feszült jelenetsort követően. Tökéletesen meglennénk nélküle.

A film elején még elhangzik egy olyan állítás is, hogy az emberek ráuntak a dinókra. Tessék? Mindössze pár évtizede tért vissza az egyik legmisztikusabb ősi lény a világunkba, ami városokat tudna elpusztítani, és ezután az a megállapítás, hogy meguntuk a dinókat? A forgatókönyvért felelő David Koepp ezeket a kérdéseket valószínűleg nem nagyon gondolta át, holott már a legelső Jurassic Parkon is dolgozott. Csak, hogy tetézzük, Koepp pont idén jött a Fekete táska forgatókönyvével, ami nem épp az egyszerűségéről és az átgondolatlanságáról híres.

A Jurassic Park: Újjászületés minden hibája ellenére egy szórakoztató nyári blockbuster, ami nem akar többnek látszani egy egyszerű, de látványos dinós túlélőfilmnél. Nem innen fogunk forgatókönyvírási leckéket venni, sőt azt sem tudjuk meg, hogy valójában mi született itt újjá, de egy könnyed kikapcsolódásnak bőven megteszi, mely egyes momentumaiban még a klasszikus filmeket is (első és második rész) méltóképp megidézi.