Figyelem, a cikk spoilereket tartalmaz Invincible cselekményére vonatkozóan!

Amikor az Invincible (Legyőzhetetlen) első évada képernyőre került, instant animációs kedvencként robbant be a köztudatba, magával ragadva a szuperhősös zsáner legelszántabb, sőt, a műfajba már kissé belefáradt rajongóit is. A folytatás azonban már nem aratott ilyen osztatlan sikert: nem tett jót neki, hogy furcsán két részletre bontva érkezett, maga a cselekmény pedig sokak számára inkább egy hosszadalmas átvezető, építkezős etap benyomását keltette. Az idén képernyőre került harmadik évad viszont bőségesen kárpótolta a rajongókat. Nézőként sem volt egyszerű lépést tartani a grandiózus események és a személyes drámák fékevesztett tempójával, miközben a sorozat egy pillanatra sem engedte el a karakterek következetes fejlődését és a történet érzelmi intenzitását.

Az eredeti képregénysorozat szerzője, Robert Kirkman olyan kivételes helyzetben van, amit a legtöbb alkotó joggal irigyelhet: lehetősége nyílt rá, hogy a sorozat adaptálása során újragondolja, finomítsa és ott csiszolja a saját munkáját, ahol csak szükségesnek érzi. Kirkman az elmúlt évtizedekben szemmel látható írói fejlődésen ment keresztül; a The Walking Dead és az Invincible több száz füzetének megírása során olyan tapasztalatot halmozott fel, amit most showrunnerként és forgatókönyvíróként maximálisan kamatoztatni tud.

Nem véletlen, hogy az Invincible talán minden idők leghűségesebb képregény-adaptációja, amely sokszor képkockáról képkockára, mondatról mondatra követi az eredeti paneleket. Kirkman azonban nem elégszik meg az alapanyag szolgai másolásával (ami a két médium eltérő sajátosságai miatt amúgy sem működne), hanem finom rétegekkel gazdagítja azt. Ez a fajta gondoskodás leginkább a mélyebb karakterizációban érhető tetten: bizonyos figurák (mint Amber vagy Rex Splode) személyiségét jelentősen kibővítette, míg a füzetekben csupán háttérszereplőként funkcionáló alakokból (például Debbie Graysonból) élő-lélegző, komplex karaktereket faragott.

Ebből a szerteágazó munkából most egyetlen apró nüanszot szeretnék kiemelni, amely egyszerűen és nagyszerűen példázza, hogyan képes Kirkman az amúgy is erős alapokat még empatikusabbá és átélhetőbbé tenni. Ez a példa pedig nem más, mint Conquest karaktere a harmadik évad fináléjában (egyáltalán nem véletlen, hogy ez az epizód minden idők egyik legmagasabban értékelt sorozatrésze lett az IMDb-n).

Miután a címszereplő egyik legaljasabb ellensége, Angstrom Levy bosszúból rászabadítja a Földre az alternatív világokból származó gonosz Legyőzhetetleneket, Markot – ha fizikálisan nem is, de – érzelmi síkon sikeresen padlóra küldi. A fél bolygó romokban hever a hasonmásai pusztítása nyomán, a számtalan civil áldozat mellett pedig a barátnője, Atom Eve is kómába esik. Ez a tragédiasorozat borzalmas súllyal nehezedik Markra, aki meggyőződéssel hiszi, hogy minden ehhez fogható katasztrófa az ő tetteinek direkt vagy indirekt következménye.

Pontosan ekkor – az évad őrült tempójához tökéletesen illeszkedve –, amikor még sem a főhős, sem a néző nem ocsúdott fel az előző csapásból, alászáll az égből a Conquest nevű viltrumi. Maga Conquest az a trauma, amely végérvényesen eltör valami fontosat Markban, rákényszerítve őt arra a kegyetlen felismerésre, hogy a jövőben a világ és a családja védelmében radikálisabb, akár a gyilkosságot is bevető módszerekhez kell folyamodnia.

A tempó kapcsán érdemes megjegyezni: szó sincs arról, hogy a sorozat minél több cselekményt akart volna indokolatlanul két epizódba belesűríteni. Bármilyen hihetetlenül is hangzik a horderejét figyelembe véve, de a Legyőzhetetlen Háború (Invincible War) a képregényben is mindössze egyetlen füzetben (Invincible #60) zajlott le, míg a Mark és Conquest közötti gigászi összecsapás az Invincible #61–64. számait dolgozza fel.

A Jeffrey Dean Morgan hangján megszólaló viltrumi a képregényes alapban pusztán egy élvezetből gyilkoló, vérszomjas szörnyeteg. Nincs benne semmi árnyaltság, hiányoznak a mélyebb motivációi, és különösebben a Viltrumi Birodalom átfogó tervei sem foglalkoztatják. Ő nemes egyszerűséggel az öldöklésben lel örömet. A sorozat azonban egyetlen apró, de annál jelentősebb réteggel gazdagítja a személyiségét: a magány érzésével.

Az epizód során gyakorlatilag végig azt látjuk, hogy Conquest brutális fölénnyel uralja az összecsapást, és csöppet sem kíméli a Legyőzhetetlen segítségére siető barátokat sem. Mark egyetlen esélye, ha puszta kitartásával valahogy túlél. Az erőszak és a gore még a sorozat amúgy sem finomkodó mércéjével mérve is roppant explicit: csontok törnek, ömlenek a belsőségek… és ekkor Conquest váratlanul színt vall a saját magányáról.

Kiderül, hogy még a saját, kegyetlen fajtársai között is kitaszított, egy olyan harcos, akit a többi viltrumi sem akar maguk közé fogadni. És hogy mi marad számára az elszigeteltségben? Kizárólag a harc. Egyedül a pusztításban talál értelmet, mert ha nem harcolhat, nincs célja az életének. Kirkman ezt a monológot kifejezetten a sorozat számára írta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ambivalens érzelmeket keltsen a nézőkben ott, ahol a legkevésbé számítanának rá. Ő maga így fogalmazott erről:

„Egész idő alatt azt gondolod, hogy Conquest a legrosszabb, legfélelmetesebb ellenfél, akivel Mark valaha szembekerült. Azt hiszed, talán megöli őt. Félsz tőle, megveted. És ekkor, a legváratlanabb pillanatban extrém sebezhetőséget mutat… Minden alkalommal, amikor újranézem ezt a jelenetet, megindít, és még jobban megszeretem Conquestet.”

Az összehasonlítás alapját ugyan nem képezi, mégsem mehetek el szó nélkül Jeffrey Dean Morgan zseniális szinkronmunkája mellett (ami a The Walking Dead rajongói számára ráadásul egy tökéletes meta-kikacsintás is). Conquest végig fenyegető, kiszámíthatatlan és zavarba ejtően nyugodt orgánummal beszél, ám amikor a kitaszítottságáról ejt szót, hallhatóan megremeg a hangja, egyetlen pillanatra megtörve a könyörtelen harcos áthatolhatatlan páncélját. Ez a fajta sebezhetőség teljesen váratlan egy olyan karaktertől, aki percekkel korábban még élvezettel szedte darabokra az ellenfeleit, és éppen az ellentét miatt működik olyan jól.

Nyilvánvaló, hogy Conquest vallomása nem írja felül a korábbi tetteit, és nem menti fel a bűnei alól, egy csapásra mégis sokkal árnyaltabbá teszi a képregényes megfelelőjénél. És éppen ez az a nüansznyi eltérés, ami szerintem remekül demonstrálja általánosságban Kirkman munkáját az animációs sorozaton. Hasonlóképpen kiemelhettem volna a már emlegetett Rex Splode figuráját is, akinek a képernyőn látott önfeláldozása sokkal nagyobb hatást kelt a három évadnyi, gondosan felépített karakterfejlődés fényében (a Rae-vel kibontakozó köteléke például teljes egészében a sorozat saját leleménye).

Végszóként muszáj megjegyeznem: ezektől a kiegészítésektől a sorozat nem válik feltétlenül jobbá a képregénynél. Abban viszont valószínűleg minden rajongó egyetért (függetlenül attól, hogy olvasta-e a füzeteket vagy sem), hogy pontosan így kellene kinéznie egy tökéletes adaptációnak. Ha ezen az úton halad tovább, és az alkotók végre megfogadják az animáció minőségével kapcsolatos jogos kritikákat is, akkor az Invincible bérelt helyet kaphat a legnagyobbak között.