Az utóbbi évek tumultusában kevés indokot tudnék felsorolni, hogy miért kezdjen bárki bele egy újabb szuperhősös sorozatba, főleg egy olyanba, ami már a netflixes debütálása idején is elég hamar a feledés homályába merült (meg nem érdemelten, jegyzem meg). Pedig a The Guardians of Justice jó és rossz értelemben, sőt, minden aspektusában elüt a szokásos szuperhősös formátumtól, ezért is nehéz megfogalmazni, hogy konkrétan, mi is ez a sorozat.

Amikor debütált a sorozat, a szuperhősös műfaj népszerűségének csúcsán a zsáner már maga is önreflektívvé vált szatírák és paródiák által (ekkor még csak két Deadpool filmen vagyunk túl), emiatt könnyű lenne ezt a sorozatot is megbélyegezni azzal, hogy ez is egy sokadik DC és Marvel paródia/szatíra, viszont a The Guardians of Justice sokkal több, és sokkal kevesebb is annál, amit magában foglal ez a megnevezés.

Adi Shankar (a Castlevania, Dredd és Fehér pokol producere) egy tiszteletkört fut a 80-as évek művészete körül. Azért is használtam a művészet szót, mert a The Guardians of Justice egy 7 részes

homage, tisztelgés a VHS éra cyberpunk, akciófilm műfaja, a 80-as évek rajzfilmjei és szinti zenéje, a képregények és szuperhőstörténetek előtt.

Mindezt az állandó változó, elképesztő vizualitásával elérve, amihez hasonlót aligha láttam valaha.

A történet egy alternatív valóságba kalauzol bennünket, ahol a harmadik világháborúban legyőzték Robo-Hitlert, a béke és virágzás korszaka után újra egymás torkának esnek világhatalmak, a szuperhősök ligájának vezére pedig épp ekkor öngyilkos lesz. Knight Hawk (a helyi baglyos Batman) nyomozni kezd, hogy valóban öngyilkosság történt-e, avagy valaki szándékos tette el láb alól Marvelous Mant. Nincs sok ideje kideríteni az igazságot, mivel a nagyhatalmak Marvelous Man halála miatt készülnek megtörni a világbékét.

Kezdjük a látvánnyal, hisz ez a széria legsajátosabb és legkiválóbb aspektusa. Egy folyton változó vizualitással van dolgunk, ami néha a homályos képű, gagyi, egy szín dominálta VHS trash élőszereplős filmekre emlékeztet (a béna érzést a kevés és szűk helyszínekkel is próbálják fokozni), néha átvált a 80-as évekre jellemző rajzfilmes stílusra (ezek a részek szemet gyönyörködtetően profin vannak megrajzolva), máskor a 80-as, 90-es évek videojátékai látványvilágára vált, gondoljunk itt a platformerekre (Mario), verekedős játékokra (Mortal Kombat), a pixelart stílus is gyakran felbukkan. Majd van, hogy a kameranézet átvált FPS módba, ilyenkor az egyik karakter szemszögéből látjuk a dolgokat, ahogy lelövöldöz és összeverekszik egy halom rosszfiúval. Ekkor videojátékos feliratok és hangeffektek is megjelennek, de a képregényes stílusra hajazó effektbuborékok sem maradnak ki.

Említettem már, hogy néha fogja magát, és gyurmafilmmé válik?

Elképesztő mennyiségű munka van ebben a vizualitásban, a sorozat ezen részével sose tudtam betelni, ahogy percenként váltogatta a látványstílusát, és mindig szolgált valamilyen referenciával, hogy milyen műfaj, vagy konkrét alkotás küllemét idézi meg. Emellett rengeteg élvezetes bunyót is megkoreografáltak, amiket a fent említett videojátékos, képregényes hatásokkal bővítettek ki.

A sorozat maga egy nyers paródia, szemérmetlenül van átemelve az egész DC világ, de a legkevésbé sem a kigúnyolás, vagy a görbetükör-állítás miatt. A The Guardians of Justice a maga szándékos trash mivolta ellenére le van öntve egy hatalmas adag műkomolysággal, és magától értetődően menőnek ábrázolja ezeket a figurákat, illetve az akciókat, amelyekbe belekeverednek (ami szerintem egy valóban jó paródia ismérve, amikor nehéz belőni, hogy mennyire önreflexív is, amit látunk). Az alkotókra leginkább a Watchmen képregények atmoszférája és felütése hatott, ebben a hét epizódban annak a geopolitikai hátterét próbálták rekonstruálni (csak annak az elemeit is kifigurázva, vagyis ez már egy szuperhősös műfajra reflektáló képregény paródiája, ha tudtuk követni). Ennek a világnak a hősei megosztottak, különféle morális értékrendeket követnek, és piti bűnözők mellett terrorista szervezetekkel is szembe kell szállniuk, illetve a nagyhatalmak atomháborúját is meg kéne akadályozniuk. Ez egy véres, kegyetlen, erőszakos történet, sötét atmoszférával és feszültséggel telve, hiszen (a Watchmenhez hasonlóan itt is feltűnik a ketyegő óra szimbólum) bármikor elpusztíthatja magát az emberiség.

A sötét hangulatiságot egyensúlyozza ki a sorozat önreflexív paródia mivolta.

A történet minden eleme annyira túlzó, nyers és dobálja a néző arcába a műfaji toposzokat és referenciákat, amitől már első pillanattól sem lehet igazán komolyan venni. A karakterek két lábon járó ripacskodógépek (nem is nagyon szerepelnek ismert színészek), folyamatosan ömlenek a szájukból a klisés, hangzatos, de semmitmondó szövegek, és láthatóan mindenki rettentően élvezte a szerepét. Állandó vigyorral hallgattam a kínos dialógusokat és menőnek szánt (vagy nem szánt?) egysorosokat. Az átemelt ikonikus hősök mellett felbukkannak a 80-as évek akcióhőseiről mintázott figurák is, a G.I. Joe-ból ismert idióta terroristaszervezet, és értelmezhetetlenül bugyuta rosszfiúk is (mint pl. Skót Koponya).

Ez a sorozat egyszerre paródizálja és tiszteleg eme műfajok előtt, és egy olyan VHS trashfilmbe oltott apokaliptikus hangulatú véres szuperhősös sztorit hozott össze, aminek számomra minden porcikájával lebilincselő volt. A maga szándékos gagyisága ellenére elképesztő mennyiségű munka és kreativitás van ebben a sorozatban, ami előtt nem bírok eleget adózni. Nem hittem volna, de a végére még a sztori is képes úgy összeállni, hogy jóval átgondoltabb hatást keltsen, mint amennyire a ügyefogyott paródia mivolta miatt legyintettem rá. Az aláfestőzene pedig hasonlóan a 80-as évek sajátos szintetizátor hangzását hozza, amit én alapjában nem igazán csípek, de a sorozathoz annyira illett, hogy engem is elkapott a ritmus.

De meg kell jegyeznem, a The Guardians of Justice rettentően fárasztó is. A harminc perces részekből kettő is elég volt, hogy azt érezzem, túl sok a vizuális inger, a fájdalmas párbeszéd és a folyamatosan dübörgő tömény cselekmény. Ez a széria egy szűk rétegnek szól, akik díjazzák a szuperhősparódiákat, a 80-as évek műfaji referenciáit, és az eklektikus vizualitást. De ha öncélú műfajparódiát, kikacsintásokat, referenciákat, vizuális áthallásokat önmagukban nem értékeled, akkor nagyon nehéz lesz bármilyen kapaszkodót találni ebben a szériában.

Többször hangoztattam, hogy a The Guardians of Justice egy homage és paródiasorozat, semmiképp sem szatíra. Ebben a történetben semmilyen értékítélet illetve mélység nincs, nem akarja lerombolni a szuperhősmítoszt, nem tör pálcát a képregényadaptációk fölött, mondanivalóval sem igazán rendelkezik, ami egy szatírának a gerince lenne. De nem is kell neki, a The Guardians of Justice színtiszta szórakoztatás, egy bizonyos pontig bűnös élvezet. Nem akar semmit se mondani, nincs műfaji értékítélet, hiszen imádja ezt a korszakot, ezeket a zsánereket, ebből kifolyólag ünnepli ezt az érát.

Ez egy rétegsorozat. Egy bizonyos, szűk rétegnek szól, én pont beletartozom, ezért is élveztem ilyen szinten, ahogy cikk lelkesedő soraiból az kiolvasható. Ahogy a sorozat tisztelettel adózik egy letűnt éra és meghaladott zsánerek és toposzai előtt, én is tisztelettel fejet hajtok a The Guardians of Justice előtt, hiszen látszik, hogy ha büdzsével nem is, kreatív energiákkal bőségesen el voltak látva. A Netflixen bármikor le lehet porolni, ha megjött hozzá a kedved, hisz ez az a szuper gagyi szuperhősös sorozat, amit úgyse láttál.