Lance Oppenheim eddig főként dokumentumfilmesként dolgozott, de vizuális érzékenysége már akkor is tetten érhető volt. Amellett, hogy tartotta magát a műfaj alapvető követelményeihez, formanyelvileg igyekezett mindig a játékfilmek határát súrolni. Nagyjátékfilmes debütálásával végül átlépte ezt a határt.

A Primetime – Vadászidő nem is elsősorban az NBC-s To Catch a Predatorról, hanem inkább annak műsorvezetőjéről, Chris Hansenről (Robert Pattinson), illetve részleteiben egyes stábtagjairól szól. Noha karakterközpontú a történet, a filmen keresztül azok a nézők is tisztában lesznek a reality show lényegével, akik 2006-ban inkább a Lostra kapcsoltak: a koncepciója, hogy előcsalogatnak egy pedofilt egy csalinak bedobott, magát fiatalkorúnak álcázott színész segítségével. A légyott helyszínén azonban ott van Hansen és a stábja, akik pár perccel később betoppannak a szobába, és a műsorvezető szembesíti az alanyt tetteivel mielőtt átadnák a rendőrség kezére.

A film konkrétan ezzel nyit, bemutatja a műsor szerkezetét, felépítését, Hansen stílusát és retorikáját. Nagyon zavarbaejtő az egész szituáció, de ebből mindenkinek átjön, hogy mi miatt szögezett oda milliókat a televíziók képernyőjéhez a To Catch a Predator. A bevezetőt követően már inkább a kamerák mögötti Hansent követjük, akiben egyszerre látjuk az elhivatottság megtestesítőjét, a cinikus médiacápát és a szociopatát.

Oppenheim elsőrorban ezen a prizmán keresztül vizsgálja az ő karakterét és a műsor létjogosultságát. Műsorával kenyeret és cirkuszt ad a népnek, de a végeredmény így is csak egy hétköznap esti reality show, mely már önmagában, mint szórakoztatóipari termék elinflálja ezt az egyébként rendkívül kényes és fontos témát. A film témaválasztása merész, de elismerésre méltó. Még a kérdéseket sem kell feltennie ahhoz, hogy gondolatokat ébresszen a nézőben. Ki szolgál kit ebben az esetben? Hansenék küzdenek a jó ügy érdekében, vagy pont az, ami ellen elviekben harcolnak, lesz nélkülözhetetlen része a műsor működésének?

Chris Hansen – Robert Pattinson fantasztikus alakításában – az a csávó, aki nem ismer határokat. Zászlajára tűzi a pedofília elleni fellépést, de a kamerák mögött egy kiüresedett, családjától teljesen elhidegült, munkamániás karatkerről van szó, aki ugyan retorikában verhetetlen és szenvedélyes monológjaival könnyedén levesz a lábáról egy kezdő színészpalántát (Skyler Gisondo), de valójában szétfeszíti belül a frusztráció. Az alakítások között érdemes kiemelni Gisondót, aki ugyan eddig főként mellékszerepekben tűnt fel (Licorice Pizza, Superman), már bizonyította, hogy ott van a helye az ígéretes feltörekvő színészek között. Elképesztő hitelességgel hozza a kezdetben bizonytalan, a műsor módszereit nyomokban megkérdőjelező, motivációjában mégis nagyratörő kezdő színészpalánta figuráját, akinek az első tanára Chris Hansen. Szép jövő. Legalább ennyire meggyőző Merritt Weaver is, akinek a reality show producereként egyaránt személyes karrierdöntéseivel és Hansen kiszámíthatatlan személyiségével kell szemenéznie. Ezeket a karaktereket igazából arra használja fel a film, hogy három különböző feladatkörön, így eltérő nézőpontokból mutassa meg, hogy milyen hatással van a műsor és annak működtetése a stábra. Sok mindenben hasonlítanak ők, de a történet legvégén egy rövid jelenet erejére választ kapunk, hogy morálisan és pszichésen milyen állapotban vannak ők valójában.

A Primetime kicsit többet markol a kelleténél, az üzenete mégis triviális. Látunk egy bukástörténetet, egy felemelkedéstörténetet, egy releváns, de sokszor megfogalmazott médiakritikát, sőt egy ponton már-már karikaturisztikusan magasra helyezi a tétet a helyettes államügyész szálával. Azonban a témaválasztása, az annak kapcsán felvetett morális kérdések miatt (melyek közül néhányat inkább indirekt módon fogalmaz meg) így is emlékezetes alkotás lesz hosszabb távon a műfajon belül. A legerősebb momentumai a színészi alakítások mellett a reality show forgatási jeleneteihez köthetők, de mindenképp említést érdemel a film operatőre, David Bolen, aki remek arányérzékkel vegyítette a szubjektív nézőpontot a dokumentarista ábrázolásmóddal, megfejelve mindezt a 2000-es évek kopottas, karcos képi világával és színkezelésével.

Oppenheim nem csak dokumentumfilmesként, de játékfilmes rendezőként is bizonyította rátermettségét a feladatra. Formanyelvileg, színészvezetésben mindvégig kézben tartotta a produkciót, viszont az éppen feszegetett téma kibontásában, az arányok súlyozásában lehet még fejlődnie. Mindenesetre így már érthető, hogy Nathan Fielder mellett miért rá bízták a tengeren túlon hatalmas nézői és kritikai sikernek örvendő háromórás Elizabeth Holmes-dokumentumfilmet, a You Can See Everythinget.

A Primetime – Vadászidő november 19-től látható a magyar mozikban.