James Watkins a testhorror eszközeivel értelmezi újra Batman egyik klasszikus ellenfelének eredettörténetét, az Agyagpofa pedig a képregényfilmekben szokatlan brutalitással mesél az identitás elvesztéséről és a bosszú természetéről. A külsőségek mögött azonban meglehetősen kiszámítható történet húzódik meg, amely éppen főhőse tragédiájának kibontásával marad adós.

A szuperhősfilmek többnyire valamiféle kiteljesedésként ábrázolják a különleges képességek megszerzését, James Watkins rendezésében azonban az átváltozás a korábbi identitás teljes felbomlását jelenti. Matt Hagen (Tom Rhys Harries) szerény körülmények közül felkapaszkodott hollywoodi színész, akinek karrierje éppen révbe érne, amikor egy szerencsétlenül végződő éjszaka után egy gothami maffiavezér emberei felismerhetetlenségig összeroncsolják az arcát. Az addig ünnepelt tehetséget a filmipar szinte azonnal kitaszítja magából, Matt pedig kétségbeesésében egy kísérleti regenerációs technológián dolgozó orvoshoz, Caitlyn Corrhoz (Naomi Ackie) fordul. A beavatkozás azonban nem várt következményekkel jár: teste fokozatosan elveszíti természetes formáját, miközben képessé válik mások külsejének felvételére. Az új adottság pedig hamarosan lehetőséget teremt arra is, hogy bosszút álljon mindazokon, akiket felelőssé tesz sorsa alakulásáért.

Az Agyagpofa kiindulópontja kifejezetten izgalmas, hiszen a saját arcát elveszítő színész története önmagában is számos kérdést felvet a sztárkultuszról, a hírnév törékenységéről és arról, mennyiben határozza meg az embert a külvilág róla alkotott képe. Watkinsék azonban olyan gyorsan juttatják el Mattet a szakmai sikertől a teljes kiszolgáltatottságig, hogy bukásának valódi súlyát alig érzékelhetjük. Bár a forgatókönyv hangsúlyozza, hogy a férfi nehéz körülmények közül küzdötte fel magát, múltjából csak néhány jelzésszerű információt kapunk, így azt sem igazán értjük meg, mit jelentett számára a társadalmi felemelkedés, és milyen félelmeket ébreszt benne annak elvesztése. Hasonlóan elnagyolt a hollywoodi közeg ábrázolása: a korábban ünnepelt sztár ellehetetlenülése és későbbi visszakapaszkodási kísérlete is túl gyorsan zajlik ahhoz, hogy a film érdemben reflektálhasson a szórakoztatóipar árnyoldalaira.

Watkins filmje tehát számos izgalmas kérdést vet fel, ám ezeket végül egy meglehetősen hagyományos bosszútörténetnek rendeli alá. Adott a súlyos igazságtalanságot elszenvedő főhős, a kegyetlen antagonista és az egyre véresebb megtorlás, amelynek állomásai különösebb meglepetés nélkül követik egymást.

A kiszámíthatóság önmagában nem feltétlenül lenne probléma, ám Watkinsék nem fordítanak elegendő figyelmet arra, hogy a bosszúvágy miként alakítja át Matt személyiségét, így gonosztevővé válásának fontosabb fordulatai sem mindig következnek meggyőzően korábbi viselkedéséből.

Mindez azért is sajnálatos, mert az Agyagpofa a testhorror eszközeivel jóval magabiztosabban bánik. Watkins nem próbálja mindenáron finomítani a képregényfilmekben ritkán látott testi brutalitást, épp ellenkezőleg: a természetellenes deformációk és a gyakran egészen viszolyogtató átváltozások valóban csúcsra vannak járatva, a gondosan kidolgozott maszkok és a praktikus effektek pedig különösen érzékletessé teszik a test fölötti kontroll elvesztését. Persze a film nem merészkedik el például a David Cronenbergtől megszokott vagy éppen A szerben látott végletekig, de egy DC-produkcióhoz képest meglepően bevállalós, azt meg kell adni neki.

Ráadásul Watkins a főhős alakváltó képességét is ötletesen aknázza ki. Matt mások külsejét felöltve téveszti meg ellenfeleit, miközben egyre képlékenyebb testét a megtorlás különböző eszközeivé formálja. Az alakváltásra épülő jelenetekben a feszültség gyakran groteszk humorral társul, a kreatív erőszak pedig helyenként – különösen a fináléban – kifejezetten szórakoztatóvá teszi az egyébként sablonos bosszúhadjáratot.

Az Agyagpofa legjobb pillanataiban így a testhorror nem öncélú látványosság, hanem a műfaji játék és a feszültségteremtés eszköze is.

Ezzel szemben a film egyik legkevésbé kiaknázott lehetősége Matt és Caitlyn kapcsolata. A doktornő és páciense között kezdetben izgalmas erkölcsi dilemma körvonalazódik, hiszen Caitlyn egyszerre próbál segíteni a kétségbeesett férfin és saját, tudományosan még nem kellően megalapozott kísérletét sikerre vinni. Kettejük viszonyának ábrázolása azonban hamar önismétlővé válik, ahogy Matt újra és újra megváltást keres Caitlyn közelségében, a nő pedig hol szakmai felelőssége, hol személyes érzelmei mentén próbál reagálni a férfi egyre kiszámíthatatlanabb állapotára. A romantikus szál így kevés új vonással gazdagítja a szereplőket, jóllehet Tom Rhys Harries és Naomi Ackie alakítása sokszor képes ellensúlyozni a forgatókönyv hiányosságait.

Bár az eddigiek alapján talán nem így tűnik, az Agyagpofa mégis üdítő kivétel a franchise-építésre berendezkedett képregényfilmek között, hiszen Gotham ismerős, bűntől és korrupciótól átitatott közegében úgy képes önálló történetet mesélni, hogy közben Batman feltűnésére sincs szüksége. A viszonylag szűk szereplőgárda és a visszafogottabb lépték is jól áll a filmnek, amely a dráma sekélyessége ellenére is képes szórakoztatni – mégis nehéz nem eljátszani a gondolattal, milyen változat születhetett volna, ha az eredeti történetet kidolgozó Mike Flanagan maga ül a rendezői székbe.

James Watkins filmje tehát elsősorban műfaji vállalásai miatt érdemel figyelmet: a testhorror és a bosszúthriller ötvözése kellően karakteres ahhoz, hogy az Agyagpofa kiemelkedjen a hasonló képregényadaptációk közül, még ha egyik zsánert sem gondolja újra különösebben radikálisan. A szörnyeteg megszületése kellően visszataszító látványosság, az ember elvesztése mögötte azonban korántsem olyan megrendítő, mint amilyen lehetne.