A Disneytől független Star Wars utolsó élőszereplős filmje, A Sith-ek bosszúja idén került 20 éve a mozikba, mely mind a mai napig méltó helyen van a franchise legjobbjai között.

Fogalmazzunk úgy, hogy az előzménytrilógia megosztja a rajongókat. Ennek számos oka lehet: az eredeti trilógia filmtörténeti helyi értéke, egy generáció felnövése, vagy épp Lucas makacssága. Talán az utóbbi években lehet felfedezni egyre több olyan véleményt, hogy ezek a filmek valójában a kelleténél sokkal több utálatot kaptak a maguk korában – ennek okaira szintén az előbb felhozott szempontokból érdemes szemezgetni, de akár egy komplett cikkben is lehetne róla értekezni.

Nos, kedves Olvasóink, ez most nem az a cikk lesz. Ezúttal a trilógia huszadik életévét töltő harmadik részével folytatjuk, mely már a kezdetektől a legelismertebb a három film közül.

A feladat annyiban adott volt, hogy Lucasnak egyszerre kellett pontot tennie hat Star Wars-film végére és hidat képeznie a régi és az új trilógia között.

A Star Warsban az a csodálatos, hogy mindennek helye van az univerzumában. Ezzel vannak, akik nem értenek feltétlenül egyet (lásd például az Andort érintő kritikákat), de A Sith-ek bosszúja pont arra bizonyíték, hogy egy nagyívű hőstörténet részleteiben is ott rejtőzködik a bukás lehetősége. Anakin Skywalker pedig maga a kudarcot vallott hős, aki úgy fordított hátat mindennek, amiben hitt, hogy közben annak jegyében vállalkozott valami vállalhatatlanra.

Bevett kritika A Sith-ek bosszújával kapcsolatban, hogy túlságosan kapkod, nem érzékelteti kellőképp Anakin torzulását. Ezzel nem értek egyet. Nyilván érdekes lett volna az is, ha több Palpatine-monológot kapunk a politikáról és az Erőről, de enélkül is célt ér a film, ugyanis a régi trilógia kifutásához hasonlóan itt is a három (vagy inkább öt) film kontextusában kell nézni a végeredményt.

Érdemes megnézni Anakin neveltetésének történetét. Volt egy szerető édesanyja, akit maga mögött hagyott, majd később tragikus módon elveszített. Felkarolta egy tekintélyes, ám kissé öntörvényű Jedi mester, Qui-Gon Jinn személyében, akit szintén elvesztett, és ezután vette őt szárnyai alá Kenobi, aki pedig a Kódexben megírt Jedi-figurát testesítette meg. Ez az ambivalencia hatotta át Anakin fiatalkorát, emiatt (is) lett ő érzelmileg kifejezetten sebezhető, mellyel az a főkancellár élt vissza könyörtelenül, aki egyébként könnyűszerrel játszotta ki a szeparatistákat és a köztársaságiakat.

A Sith-ek bosszúja elhozza az elkerülhetetlent. Itt már folyamatosan Anakin ballépéseit látjuk, melyek átbillentik őt az Erő sötét oldalára, ugyanakkor a film, talán kevésbé szembeötlő módon, de kritikát is megfogalmaz a Jedi Renddel szemben.

Hogy történhetett meg az, hogy a Jedik tudta nélkül így megerősödhetett a gonosz? Megfelelően bántak-e a mesterek Anakinnal, akit ugyan megbíztak a Főkancellár megfigyelésével, mégis számtalanszor voltak bizalmatlanok vele szemben?

Ezek olyan kérdések, melyek tovább bővítik az alapvetően jó-rossz tengelyén elhelyezkedő messzi-messzi galaxist, és később olyan történetek szöktek szárba ezekből, mint például Ahsoka Tano fordulatokkal teli karakterfejlődése A klónok háborújában.

Az előzményfilmek lezáró epizódja a második filmet követően CGI-fronton is magára talált. A nyitójelenet a franchise legjobbjai között van mind látványban, mind feszültségben, a kevésbé jól öregedett CGI-jelenetek esetében pedig az akció-koreográfia vitte el a pálmát (Nick Gillardot azóta is várom vissza a SW kötelékébe). John Williams többnyire újrahasználta a korábbi filmekre komponált dallamait, de azontúl, hogy ezeket csodálatosan ötvözte, néhány újabb témával is megörvendeztetett bennünket. A Jedik likvidálását aláfestő téma a mai napig hidegrázó:

George Lucas már A klónok támadása debütálása előtt elkezdett dolgozni A Sith-ek bosszúján, ami valószínűleg más címet kapott volna, ha A Jedi visszatér címadásakor nem vetik el végül a Revenge of the Jedi-t. Azért mellőzték végül, mert Lucas szerint egy Jedi nem állhat bosszút, viszont a harmadik rész esetében, amikor a Sötét oldal felemelkedésének lehetünk szemtanúi, sokkal inkább helytálló, ha a Jedit Sith-re cseréljük. A klasszikus trilógia megidézésére további ötletek is felmerültek, melyeket (szerencsére) végül kukáztak. Örültetek volna egy tízéves Han Solo-cameónak a vukik bolygóján, a Kashyyykon? Na, ugye, hogy nem. Ehhez hasonló elborult gondolat volt az is, hogy valójában Palpatine hozta létre midikloriánokból Anakint, tehát ő a Kiválasztott édesapja. Milyen visszafogott utalás A birodalom visszavág történéseire, igaz? Ehhez képest Qui-Gonn mester erőszellemének visszatérése még nem is lett volna olyan elszállt elképzelés, de még jobb, hogy végül csupán említés szintjén jött elő a filmben.

Valószínűleg nem én vagyok a legmegfelelőbb alany, hogy Star Wars-filmekről értekezzek elemző cikkek formájában, mert el kell ismerni, hogy kissé részrehajló vagyok a hat filmmel kapcsolatban a gyerekkori élmények miatt (a folytatásokat és a sorozatokat most ne soroljuk ide), de egy jubileumi megemlékezés nem is feltétlenül követeli meg az objektivitás szigorú követelményeit. A Sith-ek bosszúja az egyik legérettebb film a hat közül, de azok elemelkedettebb, mesei optimizmusa nélkül nem létezhetne. Így szeretjük mi a Csillagok háborúját. Most pedig irány nézni az Andor második évadát, ha még nem tettétek!